Homályok és titkok

"Wazuka na hikari o mitsukereba ii

Ima wa taiyô ga agaranakute mo
Furidashita ame wa itsu ka yamunda ne
Kono ame wa itsu ka yamunda ne"

Gackt -, bár valódi korát, a legtöbb japán elõadóhoz hasonlóan, homály fedi (születését, frappáns gót módjára, 1540. július 4-ére, Franciaországra szokta belõni), - a huncut japán vámügyintézõk szerint 1973-ban született. Eredeti neve szintén nem publikus, tehát biztosra nem is lehet megmondani, a legnagyobb valószínûség szerint azonban Okabe Satoru. A születési helye nem titok, Okinawáról, japán legdélebbi, önálló nyelvvel bíró szigetérõl származik. Apja trombita-mûvész, anyja zongoratanárnõ és/vagy fodrász volt, van ezen kívül egy nõvére és egy öccse.

Szülei nagyon szigorúan nevelték, a napjának minden egyes mozzanata meg volt határozva. TV-t például nem nézhetett, csak oktatófilmeket, könnyûzenét gyerekkorában egyáltalán nem is hallott. "Otthon csak komolyzenét hallgattam. Néha meghallottam egy-egy japán dalt az édesapám kocsijában és a frász kerülgetett. Hallani sem akartam róla. A komolyzene gyönyörû, tele van élettel, a japán zene viszont szomorú és mindig rossz kedvem lett tõle. A könnyûzene sokáig egyáltalán nem is érdekelt..."

A szülei késztetésére 3 éves korától fogva zongorázni tanult. "Kiskoromban szerettem a zongorát, mert jó volt játszani rajta, de aztán, ahogy iskolába kerültem, egyre inkább elment tõle a kedvem. Abba akartam hagyni, de erre még jó néhány évig nem volt lehetõség. Közben megnyertem néhány zongoraversenyt, de ez különösebb lelkesedéssel nem töltött el. A közönségem csupa vénember volt, akik azt se tudták, hogy ébren vannak-e vagy alszanak. Felmerült bennem a kérdés, hogy ki kíváncsi itt rám valójában. A végén pedig kaptam egy darab papírt. Mindig arra gondoltam, hogy most mit csináljak vele? Ez nem volt igazi elismerés." 10 éves koráig egyébként karmester szeretett volna lenni.

Kisgyerekkorától kezdve karatézik is, shohei ryu, azaz okinawa-i sítuban, valamint a jujutsut is gyakorolja. Jelenleg feketeöves.

7 évesen élte át élete elsõ halál-közeli élményét, belefulladt az okinawa-i tengerbe és úgy kellett újraéleszteni. Azon a napon, azt mondja, minden kötél szakadt. Attól kezdve olyan embereket kezdett látni, amelyeket senki más nem. A szülei persze egyszerûen leoltották. 10 évesen rosszul lett, kórházba került, és mivel pszichikailag elég gyenge állapotban volt, egy hónapig magánzárkában volt kénytelen tengetni napjait. "Mikor hazaengedtek, én magam semmit sem változtam. Belül semmi sem változott." De többé senki sem láthatta, hogy mi van odabent. Szüleinek errõl, mint ezután semmi másról sem nagyon beszélt, s e folytán teljesen eltávolodott tõlük.

11 éves korában teljesült a vágya és abbahagyhatta a zongorázást. Akkor fúvos hangszereken kezdett el tanulni. "Egyik este, mikor jöttem haza az iskolából, az apám épp a nappaliban trombitált. Õt, magát persze utáltam, de el kell ismerni, hogy a hangszerjátékban profi volt. Elhallgattam egy darabig és közben arra gondoltam, hogy nehogy már épp õ legyen jobb nálam. Ez egy motiváció volt, jobbnak lenni nála. Ez hajtott."

14 éves korában tért csak vissza a zongorához. Miután 11 évesen abbahagyta, három évig rá sem nézett. Egy barátja révén kezdett el újra játszani. "Az iskolánkban mindenkinek elege volt mindenbõl, mindenki ott bújt ki a kötelességek alól, ahol csak tudott." Gackt inkább nem járt be, nehogy átragadjon rá a negatív szemléletmód. Biztos, ami biztos. "Volt egy fiú az osztályunkban, aki sokban különbözött a többiektõl. Õ sem volt persze angyal, de sokkal jobban elfogadta a helyzetét, mint a többiek. Egyik nap, mikor épp együtt lógtunk, és a folyóparton üldögéltünk, megemlítette, hogy nincsenek otthon a szülei és meghívott magukhoz. Gyakorlatilag egy palotában laktak; biztos voltam benne, hogy nem fogom õt visszahívni, mivel a mi házunk ehhez képest nem volt épp említésre méltó. Ahogy beljebb mentünk, egy hatalmas zongora állt az elõtérben. Ilyen szépet és hatalmasat még életemben nem láttam. Kérdeztem, hogy kié, és azt felelte, hogy az övé. Nem akartam elhinni. Akkor leült és elkezdett játszani rajta. Addig azt sem tudtam, hogy zongorázik; de nemcsak hogy zongorázott, gyönyörûen játszott. Elmesélte, hogy a szülei zenetanárok és kicsi kora óta tanítják. Nem kis meglepetés ért. Akkor én is elmondtam neki ugyanezeket magamról, és hogy hitelt adjak a szavamnak, be is mutattam a zongoratudományomat. Ami az övéhez képest sajnos említésre méltatlan volt. Ha belegondolok, három éve nem ültem zongora elõtt. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Kétségtelenül semmi különöset nem tudtam mutatni hozzá képest. És úgy éreztem, hogy legyõzött - gyûlölöm, ha legyõznek. Elhatároztam, hogy jobb zongorista leszek nála. Elsõ utam a zenemûboltba vezetett és a létezõ legbonyolultabb kottákat vettem meg, amik csak léteztek. Gyakorolni kezdtem, mint egy õrült. Iskola helyett, alvás helyett, megállás nélkül A szüleim nem értették a dolgot: eddig úgy kellett a zongora elé tuszkolni, most viszont nem tudtak levakarni róla. Nem arról van szó, hogy megszerettem volna. Egyszerûen jobb akartam lenni. Ilyen a természetem. Ha valaki olyasvalamit tud, amit én nem, azt én is meg akarom tanulni."

A zenélést és a zenét középiskolás korában kezdte komolyan venni. Akkor kezdett kialakulni benne a zene szeretete, akkor kezdett élvezetet találni a hangszerjátékban és akkor látott életében elõször dobfelszerelést is. Egy senpai (idõsebb iskolatárs) hatására kezdett dobolni és annak egy ismerõse, egy másik senpai tanította. A dobolásnak is a tõle megszokott lelkesedéssel állt neki. Lenyûgözte, hogy egy hangszert ilyen erõvel kell játszani. Mikor a senpai, aki tanította, leérettségizett, magától tanult tovább, s hamar profi lett ezen a hangszeren is. Ez idõ tájt járt elõször stúdióban is és szegény Gackt nem gyõzött fintorogni, hogy micsoda amatõröket beeresztenek oda. "A szomszéd szobából rettenetes, fülsüketítõ zajok szûrõdtek át. Néhány srác rock-zenélt. Õszintén? Eszméletlen bénák voltak. 16-17 évesen azt gondoltam, ha ez a rockzene, és egy rakás ilyen szerencsétlen ember mûveli, akkor jobb távol maradni tõle."

Az ismerõseitõl, akik tudták, hogy dobol, kapott néha felkéréseket, hogy zenéljen együtt velük, de sosem fogadta el. Aztán, puszta kíváncsiságból, egyszer az egyiket mégis elfogadta. "Az elsõ fellépésünk pont olyan kritikán aluli volt, mint amilyenre számítottam, már ami a zene színvonalát illeti. Furcsa mód a közönség mégis elképesztõ módon be volt indulva. Izgulni nem izgultam, hisz klasszikus zenekar tagjaként tízszer ekkora közönség elõtt szoktam fellépni, viszont az õ lelkesedésüket nem tudtam ignorálni. Volt valami erõ a közönség és a zenészek között. Tudni akartam, hogy mi ez, és lassan kezdtem meglátni a választ. Egy bandában, ahol négy ember produkál, hatalmas felelõsség van mindenkin. Minden szem rád irányul, az egyéniségedre kíváncsiak; a kisugárzásod vonzza a közönséget és a zene, ami belõled árad. Egy klasszikus zenekar és közönsége között nincs interakció, itt viszont volt. Kicsi koromtól fogva egy olyan helyet kerestem, ahová tartozhatok, és arra vágytam, hogy a helyem ne legyen pótolható. Életemben elõször egy rock-bandának nevezett formációban találtam meg ezt." Gackt ennek ellenére nem töltött jelentõsebb idõt a bandával. Az álma sokkal inkább egy saját, tehetséges és képzett zenészekbõl álló együttes volt.

Az apja munkája miatt állandóan költöztek, lakott Okinawán, Yamaguchiban, Fukuokában, Shigában, Osakában és Kyotóban. A Moriyama High Schoolban végzett 1992-ben. Utána elköltözött otthonról és a szolgáltató szférában helyezkedett el. Éjszaka egy kaszinóban dolgozott osztóként és hogy a zenétõl se maradjon távol, stúdiózenészként dobolt. Éldegélt, de nem mondhatni, hogy különösebben boldog lett volna. Õ azt mondja, az új életét egy férfinak köszönheti, õ volt az, aki a siker útjára terelte.

Gackt: "Akkoriban komolyan foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Az emberekkel gyakorlatilag nem tudtam normális kapcsolatot kialakítani. Nem tudtam, mi értelme van mindennek, egyszerûen utáltam az életemet. Az a férfi, aki megváltoztatta a véleményemet, abba a kaszinóba járt, ahol én dolgoztam. Így ismerkedtünk össze. Körülbelül 10 évvel lehetett idõsebb nálam, gyönyörû felesége volt, gazdag volt és sikeres. Tele életkedvvel. 19 éves voltam, de az elsõ szavai, amiket hozzám intézett, még ma is bennem élnek. 'Melyik jobb, ha úgy élsz, hogy azt gondolod, csodálatos az életed, vagy úgy élni, hogy azt gondolod, bármit teszel, hiábavaló? Ami engem illet, én azt gondolom, hogy csodálatos az életem.' És mindezt egy kedves mosollyal mondta. Akkoriban ritkán mosolyogtam, de õ mindig meg tudott nevettetni. Minél több idõt töltöttem vele, annál nagyobb benyomást tett rám az optimizmusa. Ez volt az elsõ eset, hogy magamon kívül valaki más is érdekelt. Olyan ember akartam lenni, mint õ. Azóta 10 év telt el, de még most sem érzem, hogy vele egy szinten állnék.
Egyszer megkérdezte, hogy mit gondolok, mi a közös a sikeres emberekben? Nem igazán tudtam, mit feleljek; nem gondoltam semmit. De õ megadta a választ: a gondolkodásmódjuk. Tudják, hogy mindenre képesek. Amit elképzelnek, azt meg is tudják valósítani. Mert bármi, ami a fejünkben létezik, a létezhet a valóságban is, csak törekedni kell rá. Azóta én is ezt vallom. Egy év után, amit vele töltöttem, a pesszimizmus végleg kihalt belõlem." Meghalt Okabe Satoru-val együtt. És megszületett Kamui Gakuto.